Prológus

Sziasztok! Már régen gondolkodtam azon, hogy leírjam e ezt a történetet úgy hogy rajtam kívül más is olvassa. Hát döntöttem! Kérlek írjatok véleményt hogy érdemes-e folytatnom vagy sem. Előre is köszönöm!

Egy boszorkány szerelme

     Az este volt egy álmom, ami arról szólt, hogy a gimnázium utolsó évének vége van és a búcsúzáskor Félix odajött hozzám és kezet nyújtott. Nem igazán tudtam miért de én nem viszonoztam ezt a gesztust. Helyett felnyúltam és átkaroltam a nyakát. Ő átölelte a derekam. Ez a helyzet kicsit furcsa volt nekem, ezért megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem szívesen tettem, mert bár furcsa így bevallani de vonzott mint egy mágnes a fémet. Ő viszont hiába próbálkoztam nem eresztett el. Szorosabbra fonta a karját a derekamon és az arcomra egy puszit nyomott.

     Elhúzódott, eleresztett és ismét a kéznyújtással próbálkozott. Ezúttal én ugyanúgy tettem mint ő és kinyújtottam kezem. Megérintettem puha kissé azért érdes bőrét és megráztam illendően a kezét. Mikor elengedtem halkan hogy csak én halljam megszólalt, ezzel megtörve a mások számára érthetetlen de számunkra mégis oly érthető párbeszédet.

  - Sajnálom, amit tettem. Csak elragadtak az érzelmek, és nem tudtam mi mást tehettem volna, mint azt, hogy végre kimutatom feléd őket!

   - Semmi baj. Az én hibám is. Ha elsőre kezet fogok veled és uralkodok magamon, akkor ez nem történt volna meg. De ha hagyom, hogy egy egyszerű kézszorítással elmenj akkor, nem mondhatnám, hogy én meg ezt sajnálom, de nagyon!

     Elmosolyodtam mikor odahajoltam hozzá. Olyan közel álltunk már egymáshoz, hogy ha Mrs. Scott a tánctanár a mappáját közénk tette volna az nem esett volna le. Pedig eddig mindig ez történt! Teljesen a mellkasához simultam. A leggyönyörűbb érzés vett hatalmába, mikor enyhén szétnyílt ajkaink egymáshoz értek. Ez volt életem első csókja és számomra tökéletes volt. A boldogságtól és a gyönyörűségtől lábaim elkezdtek remegni és azt hittem mindjárt összecsuklanak alattam. De nem így történt. Félix szorosan tartott karjaiban de azért éreztem hogy ő is küzd azzal a fránya remegéssel.

     Még szorosabbra fonta karját a derekam körül, míg szabad kezét az állam alatt fel és le simogatta a nyakamat. Az érintésétől megborzongtam. Végül ez a pillanat is tovaszállt könnyű szárnyain. Mindenki szeme ránk szegeződött az iskola zsúfolt udvarán, így még inkább remegő lábakkal és kezekkel kellett fél lépést hátrálnom. Mindkettőnk szíve úgy verdesett mint egy kolibri szárnyai.

     Addig nem szólaltunk meg míg táncot járó szívünk gyorsasága le nem lassult elviselhető tempóra. Akkor a köztünk lévő csendet ismételten Félix törte meg.

   - Hmm- mosolyodott el és megköszörülte torkát hogy ne lehessen rajta érezni az előző tettünk miatti remegést - Szóval ezek szerint nem bánod, hogy az érzelmeimet hagytam végre a felszínre törni? - kérdezte és rám vetette azt a káprázatos mosolyát amitől a térdeim kocsonya állagúvá váltak.

   - Egyáltalán nem bánom - mondtam én is mosolyogva, miközben igyekeztem legyőzni a mosoly miatti kocsonyásodást kevés sikerrel - Ez a néhány perc volt az elmúlt 6 évben a legjobb dolog ami velem történhetett. Ezért megérte elviselni azt a sok szenvedést.

     Mosolyogva hagytuk ott egymást. Én pedig fájó szívvel az ébresztő zenéjére keltem fel.