4. fejezet

Sziasztok! Nagyon nagy volt a kihagyás és szégyellem is miatta magamat. De kárpótlásul egy hosszabb részt hoztam nektek. Jó olvasást. xoxo Vanessa

Gondolatok

-      Semmiség!- lassan eltűnt az arcáról a mosoly. Elengedett én meg csak reménykedni tudtam abban, hogy a lábaim megtartanak.

Miután biztos voltam benne, hogy nem csuklanak alattam össze a lábaim egy lépés után, elindultam a tisztás másik vége felé. A tisztás közepén vettem észre, hogy Aurél nem jön mögöttem. Megfordultam és még mindig földbe gyökerezett lábbal állt az előző helyén. Visszaindultam felé, de hirtelen valaki ott állt mögöttem. Az illetőből sugárzott a megkönnyebbülés, a boldogság.

Eddig a pillanatig észre sem vettem a feszültséget a környezetemben. Mintha lapos kúszásban szivárgott volna közénk. Ekkor hirtelen érdekelni kezdett a mögöttem tornyosuló alak. Ki lehet, és mit csinál,t ami ilyen hatást gyakorolt Aurélra?

Megfordultam és hirtelen fel sem fogtam ki van előttem. Magasabb volt, mint én, a haja kicsit kócos, de nem annyira, hogy tönkretegye a látványt. Fekete bársonyosnak tűnő haját felborzolta a lágy nyári szél. Ebben a pillanatban jöttem rá mennyi az idő, és ki áll előttem.

-      Jonathan!- mondtam boldogan és megöleltem, mintha tényleg az elveszett testvérem lenne. Aztán szépen elengedtem és hátráltam pár kis lépést, hogy a szemébe nézhessek. Már nem maradt a szemében semmi éhségre utaló jel. Mostmár én ismegnyugodtam- Jó újra átni! Jól vagy?

-      Igen már egy ideje figyellek titeket.- mondta, mintha egy titkot derítene fel.

-      Tényleg?- egy kicsit meglepett, hogy közvetlenül magam mögött hallom Aurél hangját.

-      Igen. Éppen ezért kell megkérdeznem, hogy mit láttál Ang! Mert tudom, hogy láttál valamit.- amit eddig próbáltam titkolni kiderült. Lehet hogy tényleg egy titokra derített fényt?

-      Igen láttam valamit és örültem volna, ha otthon kérdezel rá, John, mert erről még nem esett szó a király és köztem.- odafordultam Aurélhoz és megnyugtató hangon beszéltem hozzá.- Aurél egy képességemről nem beszéltem még neked…

-      Ez azonnal leesett Angela!- mondta sértetten és talán egy kicsit mérgesen.

-      Néha álmomban, vagy ha megérintek valamit, vagy valakit a jövőt vagy a múlt egy kis részletét látom. Arcokat, cselekvéseket!- egy kis lélegzet vételnyi szünet után folytattam- Amikor hozzá értem az előbb a kezedhez láttam valamit.

Egy rövid ideig mintha gondolkodott volna azon, hogy tudni akarja-e, vagy nem. Majd mosolyt erőltetett az arcára, de engem nem tud átverni! Éreztem ahogy árad belőle a feszültség, a frusztráció és talán a megdöbbenés.

-      Nem tudom, hogy tudni akarom-e!- egy kis szünet után királyi hivatalos hangon folytatta- Ha kívántok elmehettek Szirelről! Legközelebb is örömmel látlak benneteket. - sarkon fordult és elment a város felé.

Felnéztem az égre majd visszafordultam Jonathan-hez. Megérintettem, ő pedig bíztatóan szorította meg a kezem a kezével.

Elképzeltem a szobáját, ahogy meg van világítva a gyertyák remegő lángja adta fénnyel. Lehunytam a szemem és mikor kinyitottam már ott álltam a szoba közepén. Csöndben álltunk néhány percig. Talán mindketten a gondolatainkba merülve, arra emlékszem, hogy hangok kavalkádját hallom a fejemben. Nyüzsgő, idegtépő zaj, ami a koncentráció hiányát mutatja. Majd a hangok elcsitultak a fejemben, mintha a hifin kezdték volna letekerni a hangerőt.

-      Ang! Hallottad mit mondtam?- kérdezte Jonathan egy kicsit mérgesen.

-      Bocsi nem figyeltem! A fejemben ezer hang szólt egyszerre. Elmondanád újra?- felvonta a szemöldökét, de azért elmondta.

-      Levelet kaptam Hellától. Azt írta, hogy holnap este ott lesz az egész család a Merge-i kastélyban, és örülne ha elmennénk. Ó- mondta egy kis szünet után- téged is vár. Azt mondta hallott néhány pletykát veled kapcsolatban és örülne ha segítenél neki egy üggyel kapcsolatban.

-      Ott leszek! Semmi pénzért nem hagynám ki.- mondtam halkan.

Elindultam a konyha felé, ahol reggelit készítettem a lányoknak. Pontban 9:00-ra elkészültem a palacsintákkal és a tojással, a pirítóssal és megterítettem az asztalt nyolc főre. A lányok 9:15-re a konyhába támolyogtak, ahol a szüleimmel és Alec-kel a reggeli kávét illetve kakaót ittunk.

Kigúvadt szemekkel nézték a terülj-terülj asztalkámat. Leültek a helyükre. Mind felélénkültek a tejeskávétól, amit ittak. Beindult a csevegés, csivitelés. Leslie volt az első, aki rájött, hogy egy hely üresen áll, így rákérdezett.

-      Angela, miért van nyolc teríték, ha csak heten vagyunk?- erre Bella és Emma is felkapta a fejét.

-      Azért mert nyolcan vagyunk, igaz Anyu?!- mondtam anya felé fordítva a tekintetemet.

Anya majdnem megfulladt a meglepetéstől. Éppen a kávéját nyelte volna le, amikor a kérdésemet neki szegeztem.

Prüszkölve, köhécselve, krákogva válaszolt a kérdésemre:

-      Igaz! Van még valaki a családban, akit még nem ismertek.

Amint ezt kimondta felpattantam és kisiettem a konyhából, ahol a barátaim ültek. Átrohantam a nappalin és majdnem fellöktem siettemben Jonathan-t. Amilyen gyorsan csak tudtam megvetettem a lábam. Egy hajszálon múlott, hogy nem estem rá bátyámra.

-      Szia John!- mondtam levegő után kapkodva.

-      Helló Ang! - viszonozta köszönésem egy zavart mosoly kíséretében. - Mit szeretnél ilyen sebességgel elérni? Hová sietsz?

-      Oh csak hozzád. - felvonta a szemöldökét és a szemében látta, a kérdést. Miért is?- Tudod elfelejtettem szólni, hogy vendégeink vannak, de erre szerintem magadtól is rájöttél! Be szeretnélek mutatni nekik. – fejeztem be még mindig kapkodva a levegő után, pedig elvileg ingyen van!

Jonathan bólintott és elindult a konyha felé. Szorosan a nyomában követtem. Amikor a lányok meglátták a bátyámat elkerekedett a szemük. Kivételt képezett Leslie. Ő volt az egyetlen, akiből nem váltott ki heves nyáladzást John látványa.

Úgy két hónappal ezelőtt, mikor Les-zel a buszra vártunk, gondoltam adjunk az átlag gyerek image-nek, Jonathan megjelent, mint derült égből villámcsapás a sportkocsijával. A megállóban minden szem rá szegeződött. Intett nekem, hogy szálljak be. Bocsánatkérőn barátnőmre néztem és odasúgtam neki, hogy ő a bátyám. Így rá már nem hatott úgy a látványa, mint Bellára és Emmára.

Jonathan látszólag élvezte a lányok ámulatát, de én tudtam, hogy valójában ez nem így van. A családom kitűnő színészi adottságokkal rendelkezik. Például én egészen jól eljátszom, hogy Deni a barátom, akit megvédek mindenkitől. Pedig ő egy hálátlan dög! De volt más választásom? Még a csigákat, szúnyogokat sem bírom bántani, nemhogy egy embert. Azonban egész jól visszavágtam, szerintem. Addig gyakoroltam a dreamonus varázslatot, amíg be nem bírtam jutni tökéletesen az álmaiba.

-      Helló mindenkinek! – mondta mosolyogva engem természetesen visszahozva a valóságba – Jonathan vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek titeket.

A beszélgetés újra beindult, de én nem vettem igazán részt benne. Végig a délelőtt történteken gondolkodtam. Azon, ahogy Aurél nézett, mikor elment. Biztosra veszem, hogy a meghívás már nem áll, de ha addig élek is beszélni fogok vele a bál előtt. A gondolkodásból a csengő éles hangja vert fel. Megjöttek a szülők a lányokért.

A lányok nem vettek észre semmit a kihagyásomból. Boldogan mentek haza, élvezték a nálunk töltött hétvégét. Még egy hét van hátra míg „ismét” megkapom az érettségit, és aztán elhúzom a csíkot az erdei házhoz. De az erdei házban fogom tölteni ezt a hetet is, és a szigeten indítom a hetemet, mert nem hagyom annyiban a dolgot.

Míg lefuttattam magamban ezt a gondolatmenetet a szobámban észre sem vettem, hogy Alec az ajtóban áll és vigyorog.

„Az nem lehet, hogy hall engem, még nem elég idős!”

„Dehogynem vagyok elég idős!” – mondta gondolatban.

„Te hallod, amit gondolok? Ha bárkinek is szólsz a szigeti látogatásomról, akkor nem viszlek el magammal a bálra.”

„Jól van na! Nem szólok senkinek. De kérdeznék valamit!”

„Már kérdeztél Alec!”- mosolyodtam el-„Kérdezhetsz, ha akarsz!”

„Érdekelne ki az a szőke srác, akire állandóan gondolsz?”

„Ő a szkarolok királya, Aurélnak hívják. Nagyon kedves, és van két húga tudtommal.”- mosolyodtam el még jobban, szerencsére Alec értette a célzást.

„Jó, jó ennyi elég is nekem. Menj a pasidhoz! Nem szólok anyuéknak.

„Ő nem a pasim!” – kiáltottam gondolatban, majd halkan még megjegyeztem- „Még!”

Miután Alec elment a szobámból elkezdtem bepakolni a bőröndömbe, amivel a házamba megyek. Nem sokkal az után, hogy kész lettem a hajtogatással, kopogtak az ajtómon. Jonathan volt az. A neveltetésének köszönhetően még akkor sem jött be kopogás nélkül a szobámba mikor az ajtó tárva nyitva volt. Nagyon úgy tűnt, hogy kíváncsi valamire, de nem tudtam rájönni mire is, mert elrejtette eredeti célját és gondolatát mások mögé. Ez így nagyon nem igazságos! Valamint nagyon gonosz is velem szemben, de mit van mit tenni?

-      Hali! Gyere be nyugodtan John. Miben segíthetek? Mit szeretnél?

-      Angy, lenne néhány kérdésem a szkarol királlyal kapcsolatban! –mondta határozottan, mégis éreztem rajta, hogy aggódik valami miatt.

-      Aurél nem akar semmi rosszat. Megnyugodhatsz! Hmm… Kaptál egy üzenetet igaz? – szegeztem neki a kérdést mikor leesett, hogy Aurél csak egy elterelés volt – Mit írtak? De ami még ennél is fontosabb KI ÍRTA?

-      Hella írt. Azt mondta, ha tudunk, azonnal menjünk oda, mert talált valami nagyon fontosat a kastélyban. Nem tudom, hogy mit, de eléggé érdekelne.

-      Már úgyis bepakoltam. –néztem le a bezipzárazott bőröndre az ágyamon –Felőlem mehetünk már most is. Hellával amúgy is lenne megbeszélnivalóm. Egy ígéretét kell behajtanom –kacsintottam Jonathan- re, aki nevetve kisétált a folyosóra megvárva, hogy én is kövessem őt.

3. Fejezet

Sziasztok! Bocsi hogy ilyen sokáig nem tettem fel új részt, de nem igazán volt ihletem. De most megjött és igyekszem majd a következővel is sietni. Kérlek komizzatok. Véleményt kritikát mindent. Remélem ez a rész elnyeri a tetszéseteket. xoxo Vanessa

Kérdezz-felelek

     Az erdő csodaszép volt. Az elmúlt 50 évben ugyan sokat utaztam de ilyet még nem pipáltam. Ez a hely a legjobban a norvég vízesésekkel díszített erdőkre emlékeztetett de volt némi esőerdős beütése is. Hatalmas fák vették körül az ösvényt, ahol Auréllal haladtunk. Bevallom a nagy nézelődésben észre sem vettem, hogy a király megállt. Így véletlenül neki mentem. Hirtelen megpördült és mélyen a szemembe nézett.

     A szemeiben már nyoma sem volt a meglepettségnek. Most egy kicsi harag, kíváncsiság keveréke égett mézszínű tekintetében. Érdekli, hogy ki, de legfőképpen hogy mi vagyok! A csendet ő törte meg elsőnek.

     - Honnan tudtad? -kérdezte érdeklődve.

     - Mit honnan tudtam? -válaszoltam ártatlanul a szemébe nézve, mintha nem tudnám mire céloz.

     - Ne tettesd magadat hülyének! Tudom nagyon jól, hogy nem vagy az. Honnan tudtad a nevemet mikor még csak be sem mutatkoztam?

     - Hallottam valahol. -rántottam meg a vállamat, és szemtelenül elmosolyodtam.

     - Hol hallottad, és mi vagy te? -az arcára kiült a kíváncsiság, a hangja pedig olyan lágy lett mint a selyem.

     Nagyot sóhajtottam mielőtt megszólaltam volna.

     - Boszorkány vagyok!

     - Boszorkány vagy?

     - Igen, az vagyok. Ami azt illeti aranyvérű vagyok. Valamint gondolatolvasó is, és a nevét az udvara egyik tagjának a fejében hallottam, Felség. Bár nagyon örülnék ha nem kéne úgy beszélnem önhöz mintha az alattvalója lennék. Eddig sem voltam oda a hatalommal rendelkezőkért.

     - Bátor vagy ugye tudod? Ha nem tetszik ez  a fajta beszédstílus akkor, mivel megtehetem, hívj nyugodtan csak Aurélnak és tegezzél, rendben?

     - Rendben köszönöm. Amúgy sokan inkább a szemtelen jelzőt alkalmaznák rám a bátor helyett! -kénytelen voltam elmosolyodni amire viszonzásképpen ő is megvillantott egy szívdöglesztő mosolyt.

     - Lennének kérdéseim már ha nem haragszol érte. -mondta, én pedig lepettségemben csak intettem, hogy rajta -Az első, te tudod a nevemet, de én nem tudom a tiédet, így elég titokzatos vagy, de ez engem egy kicsit frusztrál. Szóval mi a neved?

     - Oh! A nevem Angela, Angela Maria Finch. A Finch és a Show családok leszármazottja.

     - Értem Angela.

     - Nem gyakran találkozol a fajtámmal igaz? -kérdeztem ezúttal már kedves hangnemben.- Ha vannak kérdéseid csak tedd fel nyugodtan őket. A képességeim miatt meg ne aggódj. Nem fogom használni őket. -mondtam kissé meggondolatlanul mert erre már felkapta a fejé és ismét a kíváncsiság csillogását véltem felfedezni a szemeiben.

     - Több képességed is van? -bólintottam- Milyen képességek? -érdeklődött.

     Gondolkodtam egy pár pillanatot, majd megszólaltam.

     - Például ez! -elkezdtem kicsit koncentrálni, és mikor elmosódott minden előttem elképzeltem, ahogy fiú mögött állok, és mikor a látásom kitisztult hangtalanul landoltam a kívánt helyen.

     Aurél arcát nem láttam de a gondolatai tisztán hallhatóak voltak. Hol lehet az a lány? Egy pillanattal ezelőtt még előttem állt és mosolygott. Lassan felemeltem a kezemet és megérintettem a vállát, mire ő ismét megpördült és mélyen a szemeimbe nézett. Huh de szép kék szemei vannak. Mint az ég! Hát igen ilyen az én szerencsém nem elfelejtettem koncentrálni? Várjunk csak azt gondolta, amit gondolok, hogy gondolt?

     - Ezt, hogy csináltad? -kérdezte.

    - Teleportálással. Ez elég hasznos tud lenni ha valaki -néztem rá jelentőségteljesen- meg akar ölni! -egy cseppet szemrehányó lehettem mert megvakarta a tarkóját kínjában, majd kicsit vidámabban folytattam -Érdekel egy másik képességem?

     Bólintott

     - Készülj fel!
   Elkezdtem beburkolni őt egy kis "felhő"-be amit megtöltöttem vágyakozással, szerelemmel. Ez elég hatásosnak bizonyult, mivel hamar hatott a fiúra. Még be sem fedte teljesen a felhő de máris reagált rá tettekkel. Elkapta a derekam és magához húzott, kezét az arcomra illesztette és a szemembe nézett. Mielőtt azonban megcsókolhatott volna a felhőt szétoszlattam, ő pedig kissé zavarodottan pillantott rám. Meglepetésemre azonban nem eresztett el.
     - Mi történt?
     - Oh, csak megmutattam a képességemet. Tudod befolyásolni tudom az emberek érzelmeit érzéseit. Úgy gondoltam így lesz a legjobb az illusztráció! -kuncogtam mire ő csak elmosolyodott.
     Igyekeztem kibújni öleléséből, és amint ezt észrevette elengedett,így semmi nem akadályozott meg abban, hogy egy kicsit elhátráljak.
     - Van még más is? -érdeklődött.
     - Van! Érdekel?
     - Csak abban az esetben ha nem befolyásolod megint a tetteimet.
     Alaposan körbenéztem, majd erősen koncentráltam, mígnem érezni nem éreztem azt a védő burkot amit csak rövid ideje tudok alkalmazni. Elég nehezen ment létrehozni a megfelelő alakot, úgy hogy még nem volt időm rendesen kigyakorolni a használatát.Amint megbizonyosodtam a védelmemről fellélegeztem.
     - Vedd elő a kardodat! -mondtam Aurélnak aki kissé értetlenül meg is tette -Most pedig mélyeszd a mellkasomba amilyen mélyre csak tudod.
     Ideges volt, de azért megtette amire kértem. A kard hegye megérintette a gubót és ugyan egyre beljebb kellett volna hatolnia a testembe,de a fém ehelyett sisteregve elolvadt, olyan volt a hangja mint mikor a hevült fémre vizet spriccelünk a színe pedig ott ahol a réteget érintette izzó vörös volt. Aurél gyorsan visszarántotta a fegyvert mielőtt az egész el nem tűnt volna, én pedig fellélegezve elengedtem a burkot.
     - Ez meg mi volt?
     - Ez egy védő burok volt. Megvéd ha nem akarok meghalni! Add ide a kardodat megjavítom.
     Átnyújtotta a fegyvert. Megfogtam és miközben végighúztam a kezem a penge eredeti helyén az vissza változott igazi karddá. Miután ezzel végeztem vissza adtam a kardot.
     - Nagyjából ennyi képességem van. Érdekel még valami?
     - Igen, érdekel. Megkérdezhetem mennyi idős vagy?
     Bólintottam.
     - 50 éve születtem egy kis faluban. Na és te Aurél? Te mennyi idős vagy?
     - Nem mondom, hogy találd ki ezért jobb ha válaszolok. Szintén 50 éve születtem itt Szirelen. A családomban én vagyok az egyetlen fiú ezért apám halála után én örököltem a trónt. De nem vagyok egyke. Van két húgom. Nagyon aranyosak, valamint ikrek. Neked van testvéred Angela?
     - Van! Egy öcsém Alec-nak hívják. Most lesz 15 éves. Az első 15. születésnapja. Szeretem őt, bár néha, elég gyakran, idegesít, mint minden testvér. De Jonathan olyan mintha a bátyám lenne. Sokat tett a családomért és értem is. Megmentette az életemet!
     - A vámpírt tekinted a bátyádnak? -egy kicsit megdöbbent volt a hangja, de egyben megértő is. Bár nem tudom mit érthetett meg az érzéseimből.
     Igen, és örülök, hogy ismerem és, hogy nálunk él. Mi van? Miért nézel rám így? -kérdeztem. Tényleg úgy nézett rám, mintha egy harcos hősnő volnék aki most ölt meg 300 szirént és vérfarkast(félreértés ne essék ezek mind borzasztó irritáló és veszélyes lények).
     - Áh semmit! Érdekelne, hogy... Tudod a jövőhéten lesz egy bál a születésnapom megünneplésére. Örülnék ha eljönnél és megismerkednél a családommal és ha szeretnéd elhozhatod a családod és a barátaidat.
     - Köszönöm, és rendben itt leszek. Várj csak! -elindult beljebb az ösvényen, de melléértem és megállítottam -Milyen bál? Estélyit kell felvenni?
     - Álarcos bál lesz, és igen kell az estélyi. Már alig várom! Most már van valami okom arra, hogy örüljek a születésnapomnak, már ha eljössz. Ugye így lesz?
     - Hát persze. Már én is alig várom. De nem csak én jövök. Ha megengeded elhoznám a családomat és Jonathant is meg, ha engeded akkor a húgait is. Már ha nem zavar. Magam kezeskedem értük. -egy kicsit elhallgattam és gondolkodni kezdtem. -Mennyi az idő?
     - Hát... 7:30 lehet nagyjából, miért? -az arca kicsit értetlen volt.
     - Fél óra múlva elhagyom a szigetet, de ígérem, még a bál előtt visszajövök. -kis szünet után a válasz hiánya miatt félénken még hozzá tettem -Már ha akarod?!
     - Természetesen jöhetnek.
     Elindultam az ösvényen arra amerre ő indult, majd hirtelen megtorpantam. Azt se tudom merre kell menni innen.
     - Merre kell menni? -fordultam meg és kérdő tekintetemet Aurél arcára szegeztem. -Nem ismerem ki magam túl jól ezen a helyen. Bár talán mégis! -mosolyodtam el mikor a gondolataiban megjelent egy útvonal.
     - Ezt meg, hogy értetted? -egy pillanat múlva le esett neki a tantusz és elmosolyodott -Ugye úgy értetted, hogy az agyamból halászod ki az információ morzsákat!
     Bólintottam, mire elmosolyodott.
     - Tudod a tengerpart gyönyörű júliusban, de addig még van egy kicsi idő, de most is csodás látványt nyújt. Kár hogy nem a ....
     - Mi kár? -semmi válasz nem jött még gondolatban sem. nagyon ügyelt erre. -Milyen jegyben születtél? -tereltem a témát.
     - Az oroszlánban. Miért? -kérdezte ezzel kizökkentve a gondolkodásból ami éppen az asztrológia órámon tanultak körül forgott.
     - Oh csak érdekelt, mert van egy-két dolog amit tanultam az asztrológiáról. Például a személyiséget hogyan befolyásolja, és hogy ki illik hozzád.
     - Na és mit mond a te hatalmas tudással rendelkező agyad, arról, hogy ki illik hozzám?
     - Lássuk csak. A Kos és ha jól emlékszem a Nyilas.
     - Na és? Te melyik jegyben születtél? -kérdezte kissé parancsolóan sürgetve a válaszadást.
     - A...-nyeltem egy nagyot -a nyilas jegyben születtem, de ez nem jelent semmit! - az arca kissé szomorkássá vált, ezért így folytattam -A bálra mindenképpen eljövök és ígérem, hogy előtte is meglátogatlak! Lassan vissza kéne indulnunk, nem?

     Bólintott.
     Megfordult és némán haladt a visszaúton. Kis idő elteltével megálltunk egy picike réten amit odafelé nem is vettem észre. Hirtelen megtorpant, mintha gyökeret vert volna a lába. Csakhogy én nem vettem észre, hogy a lábam előtt egy hatalmas kő van, és majdnem hasra estem, de Aurél elkapta a kezem.
     Ahogy hozzáért a kezemhez hirtelen nem láttam mást csak őt szmokingban az oltár előtt, és egy arával az oldalán. Nem tudom mennyi idő eshetett ki, de amikor magamhoz tértem az ő aggódó arcát láttam.
     - Jól vagy? -kérdezte remegő hangon. Ekkor vettem észre, hogy ahelyett, hogy a földön feküdnék Aurél karjaiban vagyok és remeg a lábam.
     - Azt hiszem most már igen! -mondtam mire Aurél elmosolyodott -Köszönöm!

2. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen hosszú ideig nem írtam de alkotói válságom volt. Meg elutaztam, majd a közmunkát intéztem amit meg kell csinálni a gimiseknek. Ennek kiheverésében, mármint a válságéban, egy blog segített és az írónak nagyon köszönöm. Nem is húzom tovább az időt. Itt az új fejezet. Remélem tetszeni fog és kérlek kommenteljetek nekem.

Szirel

   Hajnalban ijedtségtől dübörgő szívvel keltem fel. Utáltam, sőt gyűlöltem, mikor a jövő rémálomként látogat meg esténként. Ezúttal is ez történt. Végig simítottam izzadt homlokomon és átgondoltam amit láttam. Jonathan még tegnap elment vadászni, de az álmomban éhesen jött haza, itthon pedig az ínycsiklandozó barátnőim édesdeden alszanak. Ahogy bátyám szemébe néztem nem a csokoládébarna íriszt láttam, hanem az éj feketét ami jelezte valóban éhes és éppen felém közeledik. Mielőtt elért volna felriadtam. 

   Bele sem merek gondolni abba, hogy ez az álomlátomás igaz lehet. Akkor a barátaim veszélyben vannak itt nálunk. Egyszerűen képtelen voltam visszaaludni, ezért kikeltem az ágyból és elindultam a folyosón. Csak céltalanul sétálgattam, hátha elfáradok. Ez még mindig jobb volt, mintha ücsörögnék az ágy szélén és hagynám hogy kattogjon az agyam.

   Éppen Jonathan szobája előtt jártam, amikor megéreztem a dühét, és meghallottam gondolatait. Normális esetben a vadászatok után jókedvű szokott lenni, és nem érzem meg a mélyen elrejtett sötét gondolatait. Azonban most csak ezeket éreztem, ahogyan átléptem a szobája küszöbét. Fel állt a szőr a hátamon. Egyébként is érzékeny vagyok az érzelmekre a képességem miatt de ez.... Erre nincsenek szavak. Olyan hidegnek éreztem a szobát, pedig szinte leolvadt a rövid pizsamanadrág rólam. Olyan volt mintha az ajtó keret egy varázslattal távol tartotta volna a hideget a ház többi részétől. A düh és a sötét gondolatok! Csak ezek okozhatták ezt a hidegérzetet.

   Ahogy körbenéztem a szobában megláttam a sarokban a földön. Mikor meglátott felpattant a földről és villámsebesen előttem termett. Fél fejjel magasabb nálam, így fel kellett néznem rá. A szeme olyan éj sötét volt mint a látomásban.
   - Mi történt? -kérdeztem halk remegő hangon.
   - Semmi! -felelte és a hangja olyan volt mint a jéghideg penge amikor forró vízbe mártják, és némi gúny is megbújt benne -Mit érdekel az téged? Hagyj! Érzem hogy félsz és nem vagyok hülye sem,. Tudom hogy a pajzsod fenn van, hála a félelmednek.
   - Oh... -többet hirtelen nem tudtam kinyögni.
   Jonathan hátrált pár lépést én pedig bevetettem egy kis varázslatot. Tudtam, hogy Jonathan gyertyákat tart a szobában az asztalán és az éjjeli szekrényén. Egy kicsit összeszedtem magam és legyőztem a félelmem. Halkan elsuttogtam egyetlen egy szót.
   - Sahriel.
   A szó hatására a gyertyák kanóca meggyulladt és sápadt fényükkel világították meg a szobát. Mintha elfáradt volna John lerogyott az ágya szélére és mereven bámulta a földet. Kihúztam az asztala alól a kisszéket és három lépésre az ágytól leültem rá.
   - Mi történt? Kérlek válaszolj... -könyörögtem de mikor nem reagált folytattam -tudod, hogy így is úgy is megtudom amit akarok. Azonban azt is tudod, hogy nem szeretem használni a képességem. Ha használom akkor nehéz leállítanom és zűrzavar lesz a fejemben. Bár már hosszú ideje gyakorolom, hogy ha egy valakire koncentrálok akkor rajta kívül mást ne halljak, de ez bonyolult. Mindegy is! Akkor összegzem, vagy elmondod magad, vagy kiszedem a kérdéseimre a választ a saját módszeremmel.
   - Hát jó! -vett nagy levegőt.
   - Akkor melyiket választod a lehetőségeid közül? -kérdeztem, hirtelen egy mosoly jelent meg az arcán, majd a halántékára mutatott. Tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. A mosoly még mindig láthatóvá tette éles fogait amiről most a gyertyák fénye verődött vissza és ez igen ijesztővé tette.
   Koncentráltam egy kicsit, aztán egyszer csak felvillant az első kép, majd a többi, mint egy filmvetítésen. Egy a vadászok öltözetét viselő embert láttam. A férfi szeme félelmet sugárzott. A vállán egy vadászpuska szíja futott a mellkasán keresztbe. A vadásztól nem messze az egyik fának dőlve egy lány állt. A szemében a meglepettség és a düh fénye keveredett össze. Az ajkai undok mosolyra húzódtak és felfedték hegyes fogait. Haját lófarokba fogta és a copfja a derekát verte. Karcsú, ruganyos és elegáns volt a teste. Egy ragadozó eleganciájával vetette hátra fejét. Egy vérszomjas vámpír!
   - Mi történt? Kik azok az alakok?
   - A lány egy vámpír, de erre szerintem már te is rájöttél! -bólintottam - A férfi egy vadász aki rosszkor volt rossz helyen.
   Csupa olyan infó amire magamtól is rájötte. Ám ekkor eszembe jutott az álmom és a szeme sötétsége amikor felnéztem rá. Még egy kérdést megengedtem magamnak.
   - Te nem vadásztál, igaz?
   Bólintott.
   - Miért? -na jó lehet, hogy több kérdést tettem fel, mint gondoltam.
   Pár pillanatot várt a válaszadással. Nem siettettem.
   - Mert... megérezte a szélben a dzsekimen ragadt illatodat, mire felcsillant a nő szeme. Féltem, hogy előbb ér ide mint én és nem tudlak figyelmeztetni.
   - Oh!!!! Megmentettél! -egy szelíd kedves mosolyra húztam a számat -Köszönöm John!
   - Nincsen mit köszönni. Talán más emberért is megtettem volna, de ti a családom vagytok. Értetek és a testvéreimért mindent feláldoznék. Ezt te tudod a legjobban!
   - Kárpótollak az elmulasztott vadászatodért! Bármit kérhetsz, rendben?
   - Angy, bármit? Akármit, amit csak akarok?
   Átgondoltam, mit is mondtam, és rájöttem mire céloz. A véremre! Az "arany" vér különleges, ritka, mint a fehér holló és tápláló, mint egy négy fogásos vacsora, amiből annyit eszel hogy majd kipukkadsz.
   - Bármit csak a véremet és emberi vért nem! -mondtam miután átgondoltam mit is takarhat egy vámpírnál a bármi.
   - Így már jobb! El tudsz juttatni valahova, ahol vadászhatok? Mivel az előbb kizártad a vérbankokat, így be kell érnem az állatokkal.
    - Mondj egy helyet ahova menni akarsz!
    - Mondjuk... menjünk Szirel-re. Ott a hegyekben állítólag sok vadállat van. 
    Bólintottam.
    Szirel a legcsodálatosabb látványt nyújtja mindenkinek aki látja. Csak a gond az, hogy szinte senkit nem ér ez a megtiszteltetés. Hogy miért nem? Mert a világ egyik legveszélyesebb helyén a Bermuda háromszögben található és egy kisebb szigetcsoport. A főszigetet és a kisebbeket körülveszik a víz alatti városok ahol a néha kedves néha inkább gyilkolni kész szirének élnek, míg a felszínt a szelíd szkarolok népesítik be.
    Elvittem a szigetre. Eddig csak hallottam az ott lakókról, de még nem találkoztam soha velük. A Szkarolok királyától kell engedélyt kérnie a vámpíroknak a vadászathoz, így a királyhoz vitt az utunk. A király meglepően hétköznapinak nézett ki akárcsak az alattvalói. A haja olyan volt, mint az olvadt arany (bár lehet csak nekem tűnt olyannak?), ahogy a szemébe hullott látni lehetett, hogy tisztában van a divattal. A szeme tiszta, gyengéd, meleg volt és megértést, valamint tudást sugárzott. Kinézetre olyan 18 lehetett, mint én, de a látszat néha csal. Pont úgy csal mint az én esetemben. Ugyanis nem látszik de már 50 éve vagyok a világon. Hosszú gondolkodásomat John szakította félbe, amikor tisztelettel megszólította a királyt a sziget főterén.
    - Felség! Azért jöttem Szirelre, hogy vadászhassak. Erre pedig tudtommal a te engedélyed kell. Ezért szeretném kérni azt. A szigetet még 8 előtt elhagyom. Három óra bőven elég lesz ha megengedi.
    - Az engedélyt megadom... -mondta  a király de én éreztem, hogy most jön az a kis "de" szócska -de nem ingyen! -nem kellett ehhez jóstehetségnek lenni.
    - Mit kér felséged a vadászatért? -kérdeztem, egy kicsikét több indulattal a hangom-ban mint kellett volna.

    - Nem kérek sokat! -fordult felém és megvillantott egy szívélyes széles mosolyt, ami megmutatta fehér fogait. -csak szeretnék valami biztosítékot arra, hogy nem ontod a népem vérét vámpír.
    - Milyen biztosítékot? -Érezni lehetett Jonathan-on, hogy nem tetszik ez neki.
    - Míg te -fordult John-hoz -vadászol, addig a lány itt marad velem, és ha valaki a te kezed által meghal a népemből, akkor én őt -mutatott rám -ölöm meg.
    Jonathanra néztem, majd a királyra. Előre léptem, de éreztem a vállamon a bátyám kezét. Hátra néztem rá, és elmosolyodtam. Egy megnyugtató felhőt löktem felé ami hatásosnak bizonyult. Elengedett. Oda léptem a király elé. Mindenki magasabb nálam? Egy fél fej lehetett köztünk. Ilyen az én szerencsém nézhetek fel rá is. Felnéztem a barnás szemébe és fürkésztem a gondolatait. Hiába turkáltam benne nála nem találtam semmit, de nem csak az övét láttam! Egy másik szkarol elméjében a király neve ismétlődött amit gyorsan meg is jegeztem.
    - Legyen, ahogy kívánod! -éreztem, hogy Jonathan tiltakozni akar - Itt maradok! Azonban lennének nekem is feltételeim! -ezzel megleptem.
    - Mi lenne az a feltétel? -a meglepettség eltűnt a férfi szeméből és arcáról, helyét a nyugalom vette át.
    - Szeretnék elbúcsúzni a bátyámtól! -mutattam a hátam mögött álló vámpírra -a többi feltételt majd később mondom el.
    Bólintott.
    Odaléptem Jonathan-hoz és a szemébe néztem.
    - Ne aggódj, nem lesz bajom! Ezt te is tudod. Menj én, pedig kiderítek néhány dolgot erről a helyről, rendben?
    Bólintott.
    - Menj!
    Tett pár lépést, majd hátra fordult.
    - Vigyázz magadra! Sietek ígérem!
    - Nem lesz bajom.

    Futásnak eredt és eltűnt a szemem elől. Megfordultam, és a királyt közvetlenül magam mögött találtam. Majdnem belé ütköztem.
    - Szóval... Mik a feltételeid? Nagyon érdekelne! Te vagy az első aki feltételeket köt ki nekem. Az ilyenhez nem vagyok hozzá szokva.
    - Lehet ezen a szigeten sétálni nyugodtan és beszélgetni sok érdeklődő szempár nélkül? Ezeket szeretem a legjobban, -kis szünet majd az adu ász -Aurél?!
    A meglepetés ereje mindig az én malmomra hajtja a vizet. Aurél arc kifejezése megfizethetetlen látványt nyújtott. Végül bólintott és elindult az erdő felé ahol nem sokkal ezelőtt Jonathan eltűnt. Lassan egy lépéssel mögötte sétáltam.

1. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem itt a folytatás! Olvassátok el és mondjatok róla véleményt. Előre is köszönöm! xoxo Vanessa

Equidem*

Miközben a barátnőmmel beszélgettem éppen az álmomon, gondolkodtam. A valóságban Félix nem volt túl kedves velem, sőt néha inkább undok, vagy utálatos volt. Gyakran rám se hederített. Amikor 6 évvel ezelőtt átiratkoztam ebbe a Gimnáziumba senki sem fogadott túl szívélyesen. Az egyetlen kivétel ez alól Félix volt. Ő kedves volt. Beszélgetett velem, és ha elfajultak a dolgok mindig kiállt mellettem. Ha egyedül voltam és ő ezt észre vette, akkor odajött hozzám és vigasztalt, ha arra volt szükségem.

Felix

Nem olyan volt, mint a többiek. Nem volt olyan okos, mint a többiek, nem tudott túl sok ékesen szóló szép szót. Bár elég edzett volt, mivel kiskora óta rendszeresen edzett. Egész addig jóban voltunk, amíg Mike el nem kezdte befolyásolni. Amióta betettem a lábamat az első nap a gimibe azóta utál. Próbáltam szép szóval rávenni, hogy ne utáljon már ennyire, mert ez egyikünknek sem jó. De sajnos minden szavam hiábavaló volt.

Hiába én Angela Maria Finch egy átlagos 18 éves lány vagyok, aki egy átlagos fiúba szeretett bele, vagy inkább fiúkba?! Az átlagos fiúproblémáimat leszámítva csak néhány dologban ütök el egy átlagos hétköznapi kamasztól. Ez nem más, mint az, hogy aranyvérű boszorkánymester vagyok. Hogy ez mit jelent? Azt hogy anya és apa is boszorkánymesterek.

Varázslatos életemnek vannak árnyoldalai, bár lehet, hogy csak én érzem annak! Például, hogy teljes varázserőmet csak egy szívből jövő szerelemtől izzó első csók után kapom csak meg. Eleinte azt hittem, hogy Félix a nagy Ő, akinek mindent elmondtam volna az életemről, és a varázserőmről.

Édesanyám, akit annyira szeretek korábban Deana Shownak hívták, de mára már mindenki Deana Finchnek ismerik, már ha ismerik egyáltalán. Az ő munkája amolyan tanító féle volt a természetfölötti világban. A fiatal boszorkánymestereken segített, akik felfedezhették képességeiket az ő segítségével, bár ami nekem elég furcsa volt eddigi életemben, hogy egy tanítványával sem találkoztam még. De ez mindegy is! Anyukám lévén, hogy ő is aranyvérű boszorkány vannak képességei, például hogy megérzi az emberek legsötétebb gondolatait és titkait is. Bár ez éppúgy igaz a természetfeletti lényeknél is. Ezt a képességet én is örököltem tőle többek között.

Édesapámat George Finchként ismerik mindenhol. Megpróbál normális emberként élni. Normális munkaként fénymásoló gépeket ad el, és ha szükséges, akkor szerel meg. Ha engem kérdezne meg valaki, akkor azt mondanám, hogy ez egy cseppet sem normális. Apunak is vannak képességei, de csak egyet alkalmaz kedvére. Még sosem láttam használni az erejét. Ha bele gondolok eléggé furcsa, hogy ennyire ki vagyok rekesztve az olyanok közül, akik hozzám hasonlók.

De ahogy azt már említettem nem csak a szüleim rendelkeznek képességekkel. Én magam is olyan vagyok aki alkalmazhat etikátlan eszközöket. Például sosem kések el az órákról mivel a teleportálás az én malmomra hajtja a vizet. Valamint, ha akarok és hozzá érek egy személyhez vagy tárgyhoz, akkor látok kisebb-nagyobb jeleneteket a múltból, vagy éppen a jövőből. Ez a képesség állítólag a családunkban anyáról lányára száll csak egy kicsit feljavítva. Viszont amit a legjobban ki tudok használni a környezetemben az az érzelmek befolyásolása.

Az iskolámban senki nem tudja mi vagyok. Ez az én titkom, bár már elég sokszor gondolkodtam azon, hogy megosszam a legjobb barátnőmmel ezt. Ha már a barátokról esik szó, mint mindenkinek nekem is vannak barátaim. Ott van például Emma. Ő nagyon jó fej tud lenni ha akar, de néha olyan érzésem van, hogy nem is olyan jó mint amilyennek látszik. Bella tehetséges a rajzolásban. A legjobban a lovakat szereti megörökíteni. A haja mióta csak ismerem mindig csak a válláig ért, és ezért már elképzelhetetlen számomra a hosszú hajú kiadása. Bár Lezli a legeslegjobb barátnőm. Ő odáig van a korcsolyázásért, a zsiráfokért, valamint nagyon jó versenytársnak. Neki mindig elmondhatom mi nyomja a lelkemet. Ő igaz barátom.

Nem mellesleg van egy bátyám is, persze nem vér szerinti, de én a bátyámnak tekintem és olyan mintha mindig a családhoz tartozott volna. Egyébként Jonathan- nak hívják és ő egy vámpír. A természetfölötti tanács tagja. Minden gyűlésen képviseli a családját, de senki nem tud róluk semmit, persze anyán és rajtam kívül. Az egyik ilyen tanácsülés után hívta meg anyukám hozzánk, és VALAHOGY itt ragadt. Nehogy félreértsenek egyáltalán nem bánom, mert megszerettem, hogy van valaki aki vigyáz rám.

Van egy öcsém, akiben semmi igazán különleges nincs (még). Csak egy fiú, aki most tölti az első 13. születésnapját. Szőkés haját éppen növeszti, de halványlila fogalmam sincs miért. Aranyos és kedves néha, de egyben idegesítő is, mint minden kistestvér. Néha még felelőtlen is tud lenni és előbb beszél mintsem gondolkodna.

Hát igen valahogy így néz ki a szobám!

Például éppen ebben a percben, amikor bejött a szobámba amikor éppen Lezli mesélt nekem valamiről amire egyáltalán nem figyeltem oda. Amint Alec betette a lábát a szoba ajtaján Lezli elnémult. Alec pedig jó szokásához híven belekezdett a mondókájába anélkül hogy zavartatta volna magát barátnőm jelenléte miatt. 

-Ang jössz velem a T.S.-be? Anyu azt mondta, hogy csak veled mehetek oda!

-Nem megyek- feleltem kissé bosszúsan- Egyébként is nem láttad a az ajtón a "NE ZAVARJ!" táblát? Ha nem látnád éppen vendégem van! -intettem Lezli felé.

-Oh, szia Lezli! Amúgy láttam a táblát, de mivel mindig kint van így nem tudhatom mikor gondolod komolyan! -mondta és néhány másodperc levegő vételnyi szünet után folytatta- Ja, mielőtt elfelejtem a másik dolog amiért kerestelek nővérkém, az... mi is volt az? -felvontam szemöldököm és kezemmel siettetően intettem felé- Ja meg is van! Kijavítottad a tesztet amit írtam?

-Milyen teszt? Milyen T.S? Óó bár értenék egy szót is ebből! -suttogta Lezli kicsit összezavarodva. Egy kis nyugtató felhőbe burkolta barátnőmet.

-Tudod Lez, Alec  6.osztály végén felvételizik egy gimnáziumba, aminek a rövidítése a T.S. A tesztet pedig ez az iskola küldte amolyan gyakorlónak a felvételizni akarók számára, és mivel anyukánk nem ért rá kijavítani ezért ez a feladat rám várt. -Lezli  már meg is nyugodott, ezért most Alec felé fordultam- Neked meg csak egy szót mondok NEM!

-Lezli -fordult felé Alec -Az unalmas dumapartin kívül szeretnél valamit csinálni? A ház hatalmas és biztosan van olyan, amit szívesen csinálnál, valamint biztos érdekel mi honnan került hozzánk.

-Nagyon szeretek korcsolyázni. Talán rejt a házatok egy korcsolyapályát is?

- Még szép, hogy rejt! Út közben megmutatom a kedvenc tárgyaimat, amennyiben érdekel.

-Benne vagyok. Merre megyünk?

-Arra- mutattam a földre -A jég a pincében van.

Átszeltük a házat és öcsém örömmel mesélte el az egyes tárgyak származási helyéről szóló élményeit. Mire a jéghez értünk Lez tudta, hogy jártunk Amerikában, Peruban, Spanyolországban és még sok más helyen. Barátnőm csodálattal hallgatta történeteket. Mikor meglátta a pincében elterpeszkedő jégpályát ujjongott és ugrált örömében. Könnyű volt neki örömet szerezni, csak egy apró varázslat. Azonnal felkapta a kirakott korcsolyák közül a neki tetszőt és elkezdte futni a kűröket.

Kifáradtan rogytunk le a kanapéra estefelé, amikor Emma és Bella megérkeztek. Pizsamabulit tartottunk csak mi négyen. Elmentünk a moziba és megnéztünk egy érdekes filmet aminek a címére már nem emlékszem de arra igen, hogy majdnem kidobtak minket a hangos nevetésünk miatt. Hazaérve az egész nappalinkat beterítettük szépségápoló szerek sokaságával és sminkekkel, körömlakkokkal. Betoltunk egy filmet a lejátszóba és miközben egymást szépítettük egy humoros filmet vizslattunk. Nagyjából a film felénél tartottunk amikor apukám hazaért. Azt a meglepettséget az arcán élmény volt látni. 'Lehet hogy elfelejtettem neki szólni?'

-Apu ő itt Lezli Hay, Emma Grant és Bella Star -mutattam sorba rájuk.

-Jó estét! -mondták kórusban és száradó lakkos kezükkel intettek apukám felé.

-Lányok ő pedig az apukám, George -ezt a pillanatot választotta édesanyám arra hogy ő is csatlakozzon a szalonhoz -és Ő pedig az anyukám Deana.

A film vége után mind elvonultunk aludni. Nagyon jól szórakoztunk és nagyon jól esett ez a csajos este. 

* A magam részéről

Prológus

Sziasztok! Már régen gondolkodtam azon, hogy leírjam e ezt a történetet úgy hogy rajtam kívül más is olvassa. Hát döntöttem! Kérlek írjatok véleményt hogy érdemes-e folytatnom vagy sem. Előre is köszönöm!

Egy boszorkány szerelme

     Az este volt egy álmom, ami arról szólt, hogy a gimnázium utolsó évének vége van és a búcsúzáskor Félix odajött hozzám és kezet nyújtott. Nem igazán tudtam miért de én nem viszonoztam ezt a gesztust. Helyett felnyúltam és átkaroltam a nyakát. Ő átölelte a derekam. Ez a helyzet kicsit furcsa volt nekem, ezért megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem szívesen tettem, mert bár furcsa így bevallani de vonzott mint egy mágnes a fémet. Ő viszont hiába próbálkoztam nem eresztett el. Szorosabbra fonta a karját a derekamon és az arcomra egy puszit nyomott.

     Elhúzódott, eleresztett és ismét a kéznyújtással próbálkozott. Ezúttal én ugyanúgy tettem mint ő és kinyújtottam kezem. Megérintettem puha kissé azért érdes bőrét és megráztam illendően a kezét. Mikor elengedtem halkan hogy csak én halljam megszólalt, ezzel megtörve a mások számára érthetetlen de számunkra mégis oly érthető párbeszédet.

  - Sajnálom, amit tettem. Csak elragadtak az érzelmek, és nem tudtam mi mást tehettem volna, mint azt, hogy végre kimutatom feléd őket!

   - Semmi baj. Az én hibám is. Ha elsőre kezet fogok veled és uralkodok magamon, akkor ez nem történt volna meg. De ha hagyom, hogy egy egyszerű kézszorítással elmenj akkor, nem mondhatnám, hogy én meg ezt sajnálom, de nagyon!

     Elmosolyodtam mikor odahajoltam hozzá. Olyan közel álltunk már egymáshoz, hogy ha Mrs. Scott a tánctanár a mappáját közénk tette volna az nem esett volna le. Pedig eddig mindig ez történt! Teljesen a mellkasához simultam. A leggyönyörűbb érzés vett hatalmába, mikor enyhén szétnyílt ajkaink egymáshoz értek. Ez volt életem első csókja és számomra tökéletes volt. A boldogságtól és a gyönyörűségtől lábaim elkezdtek remegni és azt hittem mindjárt összecsuklanak alattam. De nem így történt. Félix szorosan tartott karjaiban de azért éreztem hogy ő is küzd azzal a fránya remegéssel.

     Még szorosabbra fonta karját a derekam körül, míg szabad kezét az állam alatt fel és le simogatta a nyakamat. Az érintésétől megborzongtam. Végül ez a pillanat is tovaszállt könnyű szárnyain. Mindenki szeme ránk szegeződött az iskola zsúfolt udvarán, így még inkább remegő lábakkal és kezekkel kellett fél lépést hátrálnom. Mindkettőnk szíve úgy verdesett mint egy kolibri szárnyai.

     Addig nem szólaltunk meg míg táncot járó szívünk gyorsasága le nem lassult elviselhető tempóra. Akkor a köztünk lévő csendet ismételten Félix törte meg.

   - Hmm- mosolyodott el és megköszörülte torkát hogy ne lehessen rajta érezni az előző tettünk miatti remegést - Szóval ezek szerint nem bánod, hogy az érzelmeimet hagytam végre a felszínre törni? - kérdezte és rám vetette azt a káprázatos mosolyát amitől a térdeim kocsonya állagúvá váltak.

   - Egyáltalán nem bánom - mondtam én is mosolyogva, miközben igyekeztem legyőzni a mosoly miatti kocsonyásodást kevés sikerrel - Ez a néhány perc volt az elmúlt 6 évben a legjobb dolog ami velem történhetett. Ezért megérte elviselni azt a sok szenvedést.

     Mosolyogva hagytuk ott egymást. Én pedig fájó szívvel az ébresztő zenéjére keltem fel.