2. fejezet

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen hosszú ideig nem írtam de alkotói válságom volt. Meg elutaztam, majd a közmunkát intéztem amit meg kell csinálni a gimiseknek. Ennek kiheverésében, mármint a válságéban, egy blog segített és az írónak nagyon köszönöm. Nem is húzom tovább az időt. Itt az új fejezet. Remélem tetszeni fog és kérlek kommenteljetek nekem.

Szirel

   Hajnalban ijedtségtől dübörgő szívvel keltem fel. Utáltam, sőt gyűlöltem, mikor a jövő rémálomként látogat meg esténként. Ezúttal is ez történt. Végig simítottam izzadt homlokomon és átgondoltam amit láttam. Jonathan még tegnap elment vadászni, de az álmomban éhesen jött haza, itthon pedig az ínycsiklandozó barátnőim édesdeden alszanak. Ahogy bátyám szemébe néztem nem a csokoládébarna íriszt láttam, hanem az éj feketét ami jelezte valóban éhes és éppen felém közeledik. Mielőtt elért volna felriadtam. 

   Bele sem merek gondolni abba, hogy ez az álomlátomás igaz lehet. Akkor a barátaim veszélyben vannak itt nálunk. Egyszerűen képtelen voltam visszaaludni, ezért kikeltem az ágyból és elindultam a folyosón. Csak céltalanul sétálgattam, hátha elfáradok. Ez még mindig jobb volt, mintha ücsörögnék az ágy szélén és hagynám hogy kattogjon az agyam.

   Éppen Jonathan szobája előtt jártam, amikor megéreztem a dühét, és meghallottam gondolatait. Normális esetben a vadászatok után jókedvű szokott lenni, és nem érzem meg a mélyen elrejtett sötét gondolatait. Azonban most csak ezeket éreztem, ahogyan átléptem a szobája küszöbét. Fel állt a szőr a hátamon. Egyébként is érzékeny vagyok az érzelmekre a képességem miatt de ez.... Erre nincsenek szavak. Olyan hidegnek éreztem a szobát, pedig szinte leolvadt a rövid pizsamanadrág rólam. Olyan volt mintha az ajtó keret egy varázslattal távol tartotta volna a hideget a ház többi részétől. A düh és a sötét gondolatok! Csak ezek okozhatták ezt a hidegérzetet.

   Ahogy körbenéztem a szobában megláttam a sarokban a földön. Mikor meglátott felpattant a földről és villámsebesen előttem termett. Fél fejjel magasabb nálam, így fel kellett néznem rá. A szeme olyan éj sötét volt mint a látomásban.
   - Mi történt? -kérdeztem halk remegő hangon.
   - Semmi! -felelte és a hangja olyan volt mint a jéghideg penge amikor forró vízbe mártják, és némi gúny is megbújt benne -Mit érdekel az téged? Hagyj! Érzem hogy félsz és nem vagyok hülye sem,. Tudom hogy a pajzsod fenn van, hála a félelmednek.
   - Oh... -többet hirtelen nem tudtam kinyögni.
   Jonathan hátrált pár lépést én pedig bevetettem egy kis varázslatot. Tudtam, hogy Jonathan gyertyákat tart a szobában az asztalán és az éjjeli szekrényén. Egy kicsit összeszedtem magam és legyőztem a félelmem. Halkan elsuttogtam egyetlen egy szót.
   - Sahriel.
   A szó hatására a gyertyák kanóca meggyulladt és sápadt fényükkel világították meg a szobát. Mintha elfáradt volna John lerogyott az ágya szélére és mereven bámulta a földet. Kihúztam az asztala alól a kisszéket és három lépésre az ágytól leültem rá.
   - Mi történt? Kérlek válaszolj... -könyörögtem de mikor nem reagált folytattam -tudod, hogy így is úgy is megtudom amit akarok. Azonban azt is tudod, hogy nem szeretem használni a képességem. Ha használom akkor nehéz leállítanom és zűrzavar lesz a fejemben. Bár már hosszú ideje gyakorolom, hogy ha egy valakire koncentrálok akkor rajta kívül mást ne halljak, de ez bonyolult. Mindegy is! Akkor összegzem, vagy elmondod magad, vagy kiszedem a kérdéseimre a választ a saját módszeremmel.
   - Hát jó! -vett nagy levegőt.
   - Akkor melyiket választod a lehetőségeid közül? -kérdeztem, hirtelen egy mosoly jelent meg az arcán, majd a halántékára mutatott. Tudtam, hogy nem úszom meg ilyen könnyen. A mosoly még mindig láthatóvá tette éles fogait amiről most a gyertyák fénye verődött vissza és ez igen ijesztővé tette.
   Koncentráltam egy kicsit, aztán egyszer csak felvillant az első kép, majd a többi, mint egy filmvetítésen. Egy a vadászok öltözetét viselő embert láttam. A férfi szeme félelmet sugárzott. A vállán egy vadászpuska szíja futott a mellkasán keresztbe. A vadásztól nem messze az egyik fának dőlve egy lány állt. A szemében a meglepettség és a düh fénye keveredett össze. Az ajkai undok mosolyra húzódtak és felfedték hegyes fogait. Haját lófarokba fogta és a copfja a derekát verte. Karcsú, ruganyos és elegáns volt a teste. Egy ragadozó eleganciájával vetette hátra fejét. Egy vérszomjas vámpír!
   - Mi történt? Kik azok az alakok?
   - A lány egy vámpír, de erre szerintem már te is rájöttél! -bólintottam - A férfi egy vadász aki rosszkor volt rossz helyen.
   Csupa olyan infó amire magamtól is rájötte. Ám ekkor eszembe jutott az álmom és a szeme sötétsége amikor felnéztem rá. Még egy kérdést megengedtem magamnak.
   - Te nem vadásztál, igaz?
   Bólintott.
   - Miért? -na jó lehet, hogy több kérdést tettem fel, mint gondoltam.
   Pár pillanatot várt a válaszadással. Nem siettettem.
   - Mert... megérezte a szélben a dzsekimen ragadt illatodat, mire felcsillant a nő szeme. Féltem, hogy előbb ér ide mint én és nem tudlak figyelmeztetni.
   - Oh!!!! Megmentettél! -egy szelíd kedves mosolyra húztam a számat -Köszönöm John!
   - Nincsen mit köszönni. Talán más emberért is megtettem volna, de ti a családom vagytok. Értetek és a testvéreimért mindent feláldoznék. Ezt te tudod a legjobban!
   - Kárpótollak az elmulasztott vadászatodért! Bármit kérhetsz, rendben?
   - Angy, bármit? Akármit, amit csak akarok?
   Átgondoltam, mit is mondtam, és rájöttem mire céloz. A véremre! Az "arany" vér különleges, ritka, mint a fehér holló és tápláló, mint egy négy fogásos vacsora, amiből annyit eszel hogy majd kipukkadsz.
   - Bármit csak a véremet és emberi vért nem! -mondtam miután átgondoltam mit is takarhat egy vámpírnál a bármi.
   - Így már jobb! El tudsz juttatni valahova, ahol vadászhatok? Mivel az előbb kizártad a vérbankokat, így be kell érnem az állatokkal.
    - Mondj egy helyet ahova menni akarsz!
    - Mondjuk... menjünk Szirel-re. Ott a hegyekben állítólag sok vadállat van. 
    Bólintottam.
    Szirel a legcsodálatosabb látványt nyújtja mindenkinek aki látja. Csak a gond az, hogy szinte senkit nem ér ez a megtiszteltetés. Hogy miért nem? Mert a világ egyik legveszélyesebb helyén a Bermuda háromszögben található és egy kisebb szigetcsoport. A főszigetet és a kisebbeket körülveszik a víz alatti városok ahol a néha kedves néha inkább gyilkolni kész szirének élnek, míg a felszínt a szelíd szkarolok népesítik be.
    Elvittem a szigetre. Eddig csak hallottam az ott lakókról, de még nem találkoztam soha velük. A Szkarolok királyától kell engedélyt kérnie a vámpíroknak a vadászathoz, így a királyhoz vitt az utunk. A király meglepően hétköznapinak nézett ki akárcsak az alattvalói. A haja olyan volt, mint az olvadt arany (bár lehet csak nekem tűnt olyannak?), ahogy a szemébe hullott látni lehetett, hogy tisztában van a divattal. A szeme tiszta, gyengéd, meleg volt és megértést, valamint tudást sugárzott. Kinézetre olyan 18 lehetett, mint én, de a látszat néha csal. Pont úgy csal mint az én esetemben. Ugyanis nem látszik de már 50 éve vagyok a világon. Hosszú gondolkodásomat John szakította félbe, amikor tisztelettel megszólította a királyt a sziget főterén.
    - Felség! Azért jöttem Szirelre, hogy vadászhassak. Erre pedig tudtommal a te engedélyed kell. Ezért szeretném kérni azt. A szigetet még 8 előtt elhagyom. Három óra bőven elég lesz ha megengedi.
    - Az engedélyt megadom... -mondta  a király de én éreztem, hogy most jön az a kis "de" szócska -de nem ingyen! -nem kellett ehhez jóstehetségnek lenni.
    - Mit kér felséged a vadászatért? -kérdeztem, egy kicsikét több indulattal a hangom-ban mint kellett volna.

    - Nem kérek sokat! -fordult felém és megvillantott egy szívélyes széles mosolyt, ami megmutatta fehér fogait. -csak szeretnék valami biztosítékot arra, hogy nem ontod a népem vérét vámpír.
    - Milyen biztosítékot? -Érezni lehetett Jonathan-on, hogy nem tetszik ez neki.
    - Míg te -fordult John-hoz -vadászol, addig a lány itt marad velem, és ha valaki a te kezed által meghal a népemből, akkor én őt -mutatott rám -ölöm meg.
    Jonathanra néztem, majd a királyra. Előre léptem, de éreztem a vállamon a bátyám kezét. Hátra néztem rá, és elmosolyodtam. Egy megnyugtató felhőt löktem felé ami hatásosnak bizonyult. Elengedett. Oda léptem a király elé. Mindenki magasabb nálam? Egy fél fej lehetett köztünk. Ilyen az én szerencsém nézhetek fel rá is. Felnéztem a barnás szemébe és fürkésztem a gondolatait. Hiába turkáltam benne nála nem találtam semmit, de nem csak az övét láttam! Egy másik szkarol elméjében a király neve ismétlődött amit gyorsan meg is jegeztem.
    - Legyen, ahogy kívánod! -éreztem, hogy Jonathan tiltakozni akar - Itt maradok! Azonban lennének nekem is feltételeim! -ezzel megleptem.
    - Mi lenne az a feltétel? -a meglepettség eltűnt a férfi szeméből és arcáról, helyét a nyugalom vette át.
    - Szeretnék elbúcsúzni a bátyámtól! -mutattam a hátam mögött álló vámpírra -a többi feltételt majd később mondom el.
    Bólintott.
    Odaléptem Jonathan-hoz és a szemébe néztem.
    - Ne aggódj, nem lesz bajom! Ezt te is tudod. Menj én, pedig kiderítek néhány dolgot erről a helyről, rendben?
    Bólintott.
    - Menj!
    Tett pár lépést, majd hátra fordult.
    - Vigyázz magadra! Sietek ígérem!
    - Nem lesz bajom.

    Futásnak eredt és eltűnt a szemem elől. Megfordultam, és a királyt közvetlenül magam mögött találtam. Majdnem belé ütköztem.
    - Szóval... Mik a feltételeid? Nagyon érdekelne! Te vagy az első aki feltételeket köt ki nekem. Az ilyenhez nem vagyok hozzá szokva.
    - Lehet ezen a szigeten sétálni nyugodtan és beszélgetni sok érdeklődő szempár nélkül? Ezeket szeretem a legjobban, -kis szünet majd az adu ász -Aurél?!
    A meglepetés ereje mindig az én malmomra hajtja a vizet. Aurél arc kifejezése megfizethetetlen látványt nyújtott. Végül bólintott és elindult az erdő felé ahol nem sokkal ezelőtt Jonathan eltűnt. Lassan egy lépéssel mögötte sétáltam.