1. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem itt a folytatás! Olvassátok el és mondjatok róla véleményt. Előre is köszönöm! xoxo Vanessa

Equidem*

Miközben a barátnőmmel beszélgettem éppen az álmomon, gondolkodtam. A valóságban Félix nem volt túl kedves velem, sőt néha inkább undok, vagy utálatos volt. Gyakran rám se hederített. Amikor 6 évvel ezelőtt átiratkoztam ebbe a Gimnáziumba senki sem fogadott túl szívélyesen. Az egyetlen kivétel ez alól Félix volt. Ő kedves volt. Beszélgetett velem, és ha elfajultak a dolgok mindig kiállt mellettem. Ha egyedül voltam és ő ezt észre vette, akkor odajött hozzám és vigasztalt, ha arra volt szükségem.

Felix

Nem olyan volt, mint a többiek. Nem volt olyan okos, mint a többiek, nem tudott túl sok ékesen szóló szép szót. Bár elég edzett volt, mivel kiskora óta rendszeresen edzett. Egész addig jóban voltunk, amíg Mike el nem kezdte befolyásolni. Amióta betettem a lábamat az első nap a gimibe azóta utál. Próbáltam szép szóval rávenni, hogy ne utáljon már ennyire, mert ez egyikünknek sem jó. De sajnos minden szavam hiábavaló volt.

Hiába én Angela Maria Finch egy átlagos 18 éves lány vagyok, aki egy átlagos fiúba szeretett bele, vagy inkább fiúkba?! Az átlagos fiúproblémáimat leszámítva csak néhány dologban ütök el egy átlagos hétköznapi kamasztól. Ez nem más, mint az, hogy aranyvérű boszorkánymester vagyok. Hogy ez mit jelent? Azt hogy anya és apa is boszorkánymesterek.

Varázslatos életemnek vannak árnyoldalai, bár lehet, hogy csak én érzem annak! Például, hogy teljes varázserőmet csak egy szívből jövő szerelemtől izzó első csók után kapom csak meg. Eleinte azt hittem, hogy Félix a nagy Ő, akinek mindent elmondtam volna az életemről, és a varázserőmről.

Édesanyám, akit annyira szeretek korábban Deana Shownak hívták, de mára már mindenki Deana Finchnek ismerik, már ha ismerik egyáltalán. Az ő munkája amolyan tanító féle volt a természetfölötti világban. A fiatal boszorkánymestereken segített, akik felfedezhették képességeiket az ő segítségével, bár ami nekem elég furcsa volt eddigi életemben, hogy egy tanítványával sem találkoztam még. De ez mindegy is! Anyukám lévén, hogy ő is aranyvérű boszorkány vannak képességei, például hogy megérzi az emberek legsötétebb gondolatait és titkait is. Bár ez éppúgy igaz a természetfeletti lényeknél is. Ezt a képességet én is örököltem tőle többek között.

Édesapámat George Finchként ismerik mindenhol. Megpróbál normális emberként élni. Normális munkaként fénymásoló gépeket ad el, és ha szükséges, akkor szerel meg. Ha engem kérdezne meg valaki, akkor azt mondanám, hogy ez egy cseppet sem normális. Apunak is vannak képességei, de csak egyet alkalmaz kedvére. Még sosem láttam használni az erejét. Ha bele gondolok eléggé furcsa, hogy ennyire ki vagyok rekesztve az olyanok közül, akik hozzám hasonlók.

De ahogy azt már említettem nem csak a szüleim rendelkeznek képességekkel. Én magam is olyan vagyok aki alkalmazhat etikátlan eszközöket. Például sosem kések el az órákról mivel a teleportálás az én malmomra hajtja a vizet. Valamint, ha akarok és hozzá érek egy személyhez vagy tárgyhoz, akkor látok kisebb-nagyobb jeleneteket a múltból, vagy éppen a jövőből. Ez a képesség állítólag a családunkban anyáról lányára száll csak egy kicsit feljavítva. Viszont amit a legjobban ki tudok használni a környezetemben az az érzelmek befolyásolása.

Az iskolámban senki nem tudja mi vagyok. Ez az én titkom, bár már elég sokszor gondolkodtam azon, hogy megosszam a legjobb barátnőmmel ezt. Ha már a barátokról esik szó, mint mindenkinek nekem is vannak barátaim. Ott van például Emma. Ő nagyon jó fej tud lenni ha akar, de néha olyan érzésem van, hogy nem is olyan jó mint amilyennek látszik. Bella tehetséges a rajzolásban. A legjobban a lovakat szereti megörökíteni. A haja mióta csak ismerem mindig csak a válláig ért, és ezért már elképzelhetetlen számomra a hosszú hajú kiadása. Bár Lezli a legeslegjobb barátnőm. Ő odáig van a korcsolyázásért, a zsiráfokért, valamint nagyon jó versenytársnak. Neki mindig elmondhatom mi nyomja a lelkemet. Ő igaz barátom.

Nem mellesleg van egy bátyám is, persze nem vér szerinti, de én a bátyámnak tekintem és olyan mintha mindig a családhoz tartozott volna. Egyébként Jonathan- nak hívják és ő egy vámpír. A természetfölötti tanács tagja. Minden gyűlésen képviseli a családját, de senki nem tud róluk semmit, persze anyán és rajtam kívül. Az egyik ilyen tanácsülés után hívta meg anyukám hozzánk, és VALAHOGY itt ragadt. Nehogy félreértsenek egyáltalán nem bánom, mert megszerettem, hogy van valaki aki vigyáz rám.

Van egy öcsém, akiben semmi igazán különleges nincs (még). Csak egy fiú, aki most tölti az első 13. születésnapját. Szőkés haját éppen növeszti, de halványlila fogalmam sincs miért. Aranyos és kedves néha, de egyben idegesítő is, mint minden kistestvér. Néha még felelőtlen is tud lenni és előbb beszél mintsem gondolkodna.

Hát igen valahogy így néz ki a szobám!

Például éppen ebben a percben, amikor bejött a szobámba amikor éppen Lezli mesélt nekem valamiről amire egyáltalán nem figyeltem oda. Amint Alec betette a lábát a szoba ajtaján Lezli elnémult. Alec pedig jó szokásához híven belekezdett a mondókájába anélkül hogy zavartatta volna magát barátnőm jelenléte miatt. 

-Ang jössz velem a T.S.-be? Anyu azt mondta, hogy csak veled mehetek oda!

-Nem megyek- feleltem kissé bosszúsan- Egyébként is nem láttad a az ajtón a "NE ZAVARJ!" táblát? Ha nem látnád éppen vendégem van! -intettem Lezli felé.

-Oh, szia Lezli! Amúgy láttam a táblát, de mivel mindig kint van így nem tudhatom mikor gondolod komolyan! -mondta és néhány másodperc levegő vételnyi szünet után folytatta- Ja, mielőtt elfelejtem a másik dolog amiért kerestelek nővérkém, az... mi is volt az? -felvontam szemöldököm és kezemmel siettetően intettem felé- Ja meg is van! Kijavítottad a tesztet amit írtam?

-Milyen teszt? Milyen T.S? Óó bár értenék egy szót is ebből! -suttogta Lezli kicsit összezavarodva. Egy kis nyugtató felhőbe burkolta barátnőmet.

-Tudod Lez, Alec  6.osztály végén felvételizik egy gimnáziumba, aminek a rövidítése a T.S. A tesztet pedig ez az iskola küldte amolyan gyakorlónak a felvételizni akarók számára, és mivel anyukánk nem ért rá kijavítani ezért ez a feladat rám várt. -Lezli  már meg is nyugodott, ezért most Alec felé fordultam- Neked meg csak egy szót mondok NEM!

-Lezli -fordult felé Alec -Az unalmas dumapartin kívül szeretnél valamit csinálni? A ház hatalmas és biztosan van olyan, amit szívesen csinálnál, valamint biztos érdekel mi honnan került hozzánk.

-Nagyon szeretek korcsolyázni. Talán rejt a házatok egy korcsolyapályát is?

- Még szép, hogy rejt! Út közben megmutatom a kedvenc tárgyaimat, amennyiben érdekel.

-Benne vagyok. Merre megyünk?

-Arra- mutattam a földre -A jég a pincében van.

Átszeltük a házat és öcsém örömmel mesélte el az egyes tárgyak származási helyéről szóló élményeit. Mire a jéghez értünk Lez tudta, hogy jártunk Amerikában, Peruban, Spanyolországban és még sok más helyen. Barátnőm csodálattal hallgatta történeteket. Mikor meglátta a pincében elterpeszkedő jégpályát ujjongott és ugrált örömében. Könnyű volt neki örömet szerezni, csak egy apró varázslat. Azonnal felkapta a kirakott korcsolyák közül a neki tetszőt és elkezdte futni a kűröket.

Kifáradtan rogytunk le a kanapéra estefelé, amikor Emma és Bella megérkeztek. Pizsamabulit tartottunk csak mi négyen. Elmentünk a moziba és megnéztünk egy érdekes filmet aminek a címére már nem emlékszem de arra igen, hogy majdnem kidobtak minket a hangos nevetésünk miatt. Hazaérve az egész nappalinkat beterítettük szépségápoló szerek sokaságával és sminkekkel, körömlakkokkal. Betoltunk egy filmet a lejátszóba és miközben egymást szépítettük egy humoros filmet vizslattunk. Nagyjából a film felénél tartottunk amikor apukám hazaért. Azt a meglepettséget az arcán élmény volt látni. 'Lehet hogy elfelejtettem neki szólni?'

-Apu ő itt Lezli Hay, Emma Grant és Bella Star -mutattam sorba rájuk.

-Jó estét! -mondták kórusban és száradó lakkos kezükkel intettek apukám felé.

-Lányok ő pedig az apukám, George -ezt a pillanatot választotta édesanyám arra hogy ő is csatlakozzon a szalonhoz -és Ő pedig az anyukám Deana.

A film vége után mind elvonultunk aludni. Nagyon jól szórakoztunk és nagyon jól esett ez a csajos este. 

* A magam részéről

Prológus

Sziasztok! Már régen gondolkodtam azon, hogy leírjam e ezt a történetet úgy hogy rajtam kívül más is olvassa. Hát döntöttem! Kérlek írjatok véleményt hogy érdemes-e folytatnom vagy sem. Előre is köszönöm!

Egy boszorkány szerelme

     Az este volt egy álmom, ami arról szólt, hogy a gimnázium utolsó évének vége van és a búcsúzáskor Félix odajött hozzám és kezet nyújtott. Nem igazán tudtam miért de én nem viszonoztam ezt a gesztust. Helyett felnyúltam és átkaroltam a nyakát. Ő átölelte a derekam. Ez a helyzet kicsit furcsa volt nekem, ezért megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem szívesen tettem, mert bár furcsa így bevallani de vonzott mint egy mágnes a fémet. Ő viszont hiába próbálkoztam nem eresztett el. Szorosabbra fonta a karját a derekamon és az arcomra egy puszit nyomott.

     Elhúzódott, eleresztett és ismét a kéznyújtással próbálkozott. Ezúttal én ugyanúgy tettem mint ő és kinyújtottam kezem. Megérintettem puha kissé azért érdes bőrét és megráztam illendően a kezét. Mikor elengedtem halkan hogy csak én halljam megszólalt, ezzel megtörve a mások számára érthetetlen de számunkra mégis oly érthető párbeszédet.

  - Sajnálom, amit tettem. Csak elragadtak az érzelmek, és nem tudtam mi mást tehettem volna, mint azt, hogy végre kimutatom feléd őket!

   - Semmi baj. Az én hibám is. Ha elsőre kezet fogok veled és uralkodok magamon, akkor ez nem történt volna meg. De ha hagyom, hogy egy egyszerű kézszorítással elmenj akkor, nem mondhatnám, hogy én meg ezt sajnálom, de nagyon!

     Elmosolyodtam mikor odahajoltam hozzá. Olyan közel álltunk már egymáshoz, hogy ha Mrs. Scott a tánctanár a mappáját közénk tette volna az nem esett volna le. Pedig eddig mindig ez történt! Teljesen a mellkasához simultam. A leggyönyörűbb érzés vett hatalmába, mikor enyhén szétnyílt ajkaink egymáshoz értek. Ez volt életem első csókja és számomra tökéletes volt. A boldogságtól és a gyönyörűségtől lábaim elkezdtek remegni és azt hittem mindjárt összecsuklanak alattam. De nem így történt. Félix szorosan tartott karjaiban de azért éreztem hogy ő is küzd azzal a fránya remegéssel.

     Még szorosabbra fonta karját a derekam körül, míg szabad kezét az állam alatt fel és le simogatta a nyakamat. Az érintésétől megborzongtam. Végül ez a pillanat is tovaszállt könnyű szárnyain. Mindenki szeme ránk szegeződött az iskola zsúfolt udvarán, így még inkább remegő lábakkal és kezekkel kellett fél lépést hátrálnom. Mindkettőnk szíve úgy verdesett mint egy kolibri szárnyai.

     Addig nem szólaltunk meg míg táncot járó szívünk gyorsasága le nem lassult elviselhető tempóra. Akkor a köztünk lévő csendet ismételten Félix törte meg.

   - Hmm- mosolyodott el és megköszörülte torkát hogy ne lehessen rajta érezni az előző tettünk miatti remegést - Szóval ezek szerint nem bánod, hogy az érzelmeimet hagytam végre a felszínre törni? - kérdezte és rám vetette azt a káprázatos mosolyát amitől a térdeim kocsonya állagúvá váltak.

   - Egyáltalán nem bánom - mondtam én is mosolyogva, miközben igyekeztem legyőzni a mosoly miatti kocsonyásodást kevés sikerrel - Ez a néhány perc volt az elmúlt 6 évben a legjobb dolog ami velem történhetett. Ezért megérte elviselni azt a sok szenvedést.

     Mosolyogva hagytuk ott egymást. Én pedig fájó szívvel az ébresztő zenéjére keltem fel.